Szüléstörténet és a Várandósság fejezet születése

Ahhoz, hogy egy picit jobban értsd, miért is lett számomra annyira fontos és különleges a Várandósság fejezet, elmesélem a személyes történetemet, de mielőtt a szüléstörténet kezdődne, menjünk picit vissza az időben.

Világ életemben tervező típus voltam, szeretem előre látni a napomat, a hetemet, sőt akár az elkövetkező éveimet. Ezek alapján gondolhatod, hogy terveztem meg a terhességemet is. Esküvő, baba és boldogság. Szóval képzelheted a csalódottságomat, mikor nem lettem állapotos az esküvőnk másnapján. Teltek a hónapok és nem akart jönni a baba, mint minden nő ebben a helyzetben, én is minden egyes menstruációt megsirattam, és kezdett begyűrűzni a fejembe a gondolat, hogy valami baj van, lehet nem is lehet gyerekem? Nyilván visszatekintve teljesen normális, hogy kellett 11 hónap, amíg Cili megfogant, de aki volt már hasonló helyzetben az pontosan tudja, hogy ilyenkor nincsenek racionális gondolatok. Nem kertelek leírom, én a fél világra féltékeny voltam. Hiába mondogatta a legjobb barátnőm és anyukám, hogy higgyem már el, hogy jönni fog a kicsi, amikor úgy érzi, hajthatatlan voltam.

Várandósságom kezdetek

Augusztus volt és a másik legjobb barátnőm lánybúcsújára készültem, amikor először megfordult a fejemben, lehet most tényleg terhes vagyok (elmondanám, hogy minden hónapban azt hittem, haha). Egyik nap kinyitottam a hűtőt, és a kedvenc joghurtom valahogy beakadhatott az ajtóba, mert azzal a lendülettel a földre zuhant és felrobbant. Én pedig úgy sirattam azt a szerencsétlen Cserpest, mintha az életem múlna rajta. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy lehet nem elmeháborodott vagyok, csak terhes, de ezt gyorsan el is hessegettem. Majd elérkezett a barátnőm esküvőjének a napja, ahol természetesen végtelen mennyiségű gin tonicra jegyeztem magamat elő, de a biztonság kedvéért (mivel továbbra is motoszkált a fejemben a “de mi van ha”) csináltam egy tesztet! Pozitív lett….

Augusztus 8.-én reggel 5 órakor, ott álltam a pozitív teszttel a kezemben és nem hittem el. Hát megtörténik, lehet tényleg kisbabánk lesz. Az akkori nőgyógyászom picit idejét múlt elveket vallott, és kerek perec közölte velem, hogy én akkor most hagyjam abba a munkát, mert a manuálterápia és egésznapos torna, túl megterhelő egy kismama számára. Én pedig jó első babásként félredobva minden józan eszemet, bepánikolva kerestem meg Noémit , akit még a Semmelweisen ismertem meg, mikor én gyógytornásznak, Ő pedig szülésznőnek készült. Persze azonnal megnyugtatott és a bíztatására, kerestem egy fokkal modernebb felfogású nőgyógyászt, majd lehiggadtam.

KISMAMA JÓGA?

Az első trimeszterben állandóan émelyegtem, zöldalmán és háztartási kekszen éltem. Igazából úgy elrohant felettem az a pár hét, hogy észre sem vettem. Ekkor derült ki, hogy a barátnőm is kisbabát vár, és kezdtünk bele a tornába @mom.myflow Vikivel. A kezdetektől fogva hiányzott belőlem a kismama gén, nem éreztem magamat sem különösebben szépnek, sem pedig egy két lábon járó emberi csodának. Szegény Viki kapott egy olyan kismamát, aki irtózott a pocaklakó kifejezéstől, és aki nem nagyon értette, hogyan kéne kapcsolódnia egy babával, aki még csak nem is érezhető vagy látható! Nehezen fogadtam el, a testem változásait, hiába tudtam hogy nem hamburger hanem baba növekedik a hasamban, én csak annyit láttam, hogy a lapos hasam helyén pocak nőtt. Viki mégis elképesztő profizmussal kezelte a nehézségeimet, sosem ítélt el, és mindig próbált az ellenállásom ellenére is, hozzásegíteni a kapcsolódáshoz!

A második trimeszterre az émelygés ugyan elmúlt, de az állandó fáradtság maradt velem, a Covid berobbant és nekem nem volt más választásom, minthogy a kicsi érdekében abbahagyom a munkát, hiszen egészségügyi dolgozóként, nagyon sok emberrel találkoztam nap mint nap, és nem tehettem meg, hogy nem megyek közel hozzájuk….

De hogyan szülünk?

A második trimesztert hívják a várandósság legszebb szakaszának, már nincs rosszul lét, de még nem túl nagy az ember hasa ahhoz, hogy kényelmetlenné váljon az élet. Nos nekem a harmadik trimeszter volt a legjobb rész. Azon kívül, hogy nehezen tudtam felkelni alacsony felületekről, és önállóan nem tudtam cipőfűzőt kötni, nem éreztem magamat rosszul. A hasam nem lett igazán nagy, a 32. héten még simán meg tudtam téveszteni egy jól megválasztott ruhában a nőgyógyászom asszisztensét, azzal kapcsolatban, miért is érkeztem pontosan. Vikivel talán a 36. hétig jógáztam, ezután viszont már olyan fáradtnak éreztem magamat, hogy a 37. héten a saját edzéseket is abbahagytam.

Természetes szülésre készültem az orvosommal és szülésznőmmel. Először a 32. héten hangzott el, hogy Cili nem fejjel lefelé helyezkedik el, de itt még nem igazán éreztem, hogy okom lenne a pánikra, sok baba fordul be később, ettől függetlenül négykézláb mászkáltam, mantráztam és minden ostoba praktikát kipróbáltam, hogy fordulásra bírjam. A 36. héten hidegzuhanyként ért, hogy “akkor a biztonság kedvéért írjuk ki Timit és Cilit egy programozott császármetszésre a Klinikán, ha mégsem gondolja meg magát a kishölgy, és marad ebben a pozícióban”

Én annyira, de annyira hittem abban, hogy sosem kerül sor a császármetszésre, hogy el sem játszottam a gondolattal eddig, és ezután sem lettem nyitottabb rá. Emellé pedig a 37. héten a szülésem helyszínéül szolgáló kórház, covid kismama centrum lett, a szülésznőm pedig közölte, hogy átvezénylés miatt, ha éppen az intenzíven van, nem fog tudni jönni a szülésemre, azt pedig felejtsem el, hogy a férjem bent lehet velem a műtét alatt, hála a járványnak.

A műtét puszta gondolatától sírhatnékom volt, és rettegtem az első napoktól, gyógytornászként ugyanis pontosan tudtam mit jelent egy nagy hasi műtét! Így a 37. héten, az utolsó utáni pillanatban, kórházat váltottunk és úgy döntöttünk Cili a Maternity magánkórházban jön világra, ahol hála az égnek az orvosom vendégorvos, ahol a társam velem lehet a műtét alatt, ahol Cili az Apukája mellkasán töltheti majd élete első óráját, és ahol nem kell majd attól tartanom, hogy lekezelően bánnak velem, vagy nem kapom meg a kellő segítséget a szoptatáshoz, vagy a lábadozáshoz.

Mert aki azt állítja, hogy “de hát csak 2 nap, azt kibírod bárhol”, annak fogalma sincsen milyen az első két-három nap, és milyen sebeket tud okozni az, ha ez nem meghittségben telik. Hogy milyen kötődési nehézségek alakulhatnak ki egy toxikus környezetben és hogy a szoptatás legtöbbször ezeknek az első napokban jelenlévő szakembereknek a hozzáértésén, türelmén és segítségén múlik! Szóval a legjobb döntés volt a Maternityt választani!

Az utolsó héten már állandó jósló fájásaim voltak, amiket a CTG is szépen jelzett, így azzal nyugtattam magamat, hogy Cili hamarosan útnak indul, és ki tudja lehet utolsó pillanatban még megfordul…

Szüléstörténet

A kislányom 2021.04.15. csütörtökön 10 óra 28 perckor látta meg a napvilágot.

Nem szeretnék senkit elrettenteni, így aki nem bírja a műtős történteket, az ne olvasson tovább! Teljesen egyedi ki, hogyan éli meg a szülést, én azok közé tartozom, akik traumaként, így ezeket a sorokat elsősorban nőként és anyaként írom, nem szakemberként. Viszont ahogy Cilus cseperdett, kezdtem más fényben visszaemlékezni erre a napra, szóval jöjjön a találkozásunk története:

Cecília végül nem fordult irányba, programozott császármetszéssel szültem, így tudtam melyik nap fog érkezni. Előtte éjjel már nem ehettem, ami 39 hetes terhesen állandó gyomorégéssel nem a legjobb érzés a világon. Reggel taxiba ültünk és elindultunk, teljesen sokkos állapotban, szinte el sem mertünk hinni, hogy ma megtörténik a nagy találkozás. A Maternity kórházban mindenki borzasztóan kedves volt velem, a takarítónőtől kezdve, a szülésznőn át, az aneszteziológusig. Ugyan a spinális érzéstelenítés nem sikerült elsőre, de erről a fokozott ágyéki homorulatom tehetett, nem a doktornő. Maga az érzéstelenítés rémisztő, én borzalmasan kontrollvesztettnek éreztem magam, ahogy beütött, nem voltam felkészülve erre a bénultságra. A fájdalmat valóban nem érzed, de a hangokat hallod, érzed a szagát annak ahogy a kauterizáló éget. Egyszerűen úgy éreztem magamat, mint egy horrorfilmben. Hiába vettek körül kedves arcok, hiába simogattak és bíztattak végig, én nem hallottam belőle semmit. A kiemelés volt a legrémisztőbb része, ahogy húznak vonnak, pedig tényleg vigyáztak rám, nem voltak velem durvák. Így amikor meghallottam a kislányom köhécselését, nem tudtam hova tenni. Lemaradtam az élményről, mert annyira azzal a gondolattal voltam elfoglalva, hogy én most itt szép csendben meghalok.

 “Amit akkor és ott nem tudtam feldolgozni, az utólag életem legvarázslatosabb pillanata lett. Már nem a gépek pityegésére és a doktorúr latin mormolására emlékeztem, hanem az Ő arcára, és arra a pillanatra, amikor Ő életében először kinyitotta a szemét!”

Tudom, hogy ezek durva szavak, de én traumának éltem meg ezt az egészet és semmi szépséget nem találtam a hasi szülésben. Ahogy abban sem, amikor fel kellett állnom, és először kellett kimennem a mosdóba egyedül, vagy amikor megjött hozzám a gyógytornász, vagy amikor alig tudtam kikelni az ágyból éjjelente szoptatni. A császár nem a könnyebbik út. És borzalmasan lesokkolt, hogy én aki a 37. hétig edzettem nem vagyok többé ura a törzsizmaim működésének. Aktiválni a mélyizmaimat nagylabdán ülve olyan nehéz fizikai feladatnak bizonyult, hogy leizzadtam benne! Én! A gyógytornász!

Aztán 8 héttel a szülést követően én is megkaptam azt a pillanatot, amiről minden nő álmodik, a kisbabám rám mosolygott és én olyan mély szerelembe estem, amit csak az tud elképzelni, akivel már megesett. Ott kezdődött el az én gyógyulásom, egyre többször jutott eszembe az első találkozásom Cilivel, és minden egyes alkalommal egyre szebb volt az emlék. Mert ott volt a lelkem mélyén, a félelem és rettegés alatt, az első emlékem csodája. Amit akkor és ott nem tudtam feldolgozni, az utólag életem legvarázslatosabb pillanata lett. Már nem a gépek pityegésére és a doktorúr latin mormolására emlékeztem, hanem az Ő arcára, és arra a pillanatra, amikor Ő életében először kinyitotta a szemét! Kinyitotta a szemét, mert meghallotta a hangomat…. és ez az emlék ma már olyan magaslatokba emelkedett, hogy őrült, meghatott zokogás nélkül, képtelen vagyok visszagondolni rá! Hát így lettünk mi család…

A várandósság fejezet születése

Ez volt az én történetem, és most már talán Te is érted, miért olyan meghatározó és fontos számomra a Várandósság fejezet. Szeretném ha egy nő sem érezné magát egyedül ebben az időszakban, ha minden mélységével és magasságával megélhetné a várandósságot, a szülést és a gyermekágyi időszakot. Szeretném ha azt a támogatást, amit @mom.myflow Vikitől kaptam, ezt a csodát, Te is átélhetnéd! Ha úgy tudnál elindulni a kórházba, hogy nyugodt vagy hiszen veled vannak a Testalbum videói, amik a szülés alatt és az azt követő pár napban segítenek. Ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, amikor a tükör előtt zokogsz a szülés utáni testedet nézve. Hogy van segítség ahhoz, hogy minél gyorsabban felépülj, hogy regeneráld a szétnyílt hasizmodat, a gátadat, a hegedet, és a lelkedet is. Ezért hiszem, hogy amit most létrehoztunk Viki, Márk és Én, a legszebb dolog, amit valaha alkottunk!